Nejlon otthonka- az elpusztíthatatlan ruhadarab

A blog létezése óta rengeteget írtam szép és divatos dolgokról. Itt az ideje, hogy egy olyan jellegzetes ruhadarabot is körbejárjunk, abszolút tudományos alapon, amit nagyanyáink mindegyike visel, de a mai korosztály tagjait garantáltan kirázza a hideg már a látványtól is. Néhány hete egy rendszeres olvasómtól kaptam levelet, aki arra kért, hogy írjak az otthonkáról. Ám legyen!

Ha találomra megkérdezünk valakit, aki otthonkát visel, miért hordja, a válasz nagy valószínűséggel az lesz, hogy praktikus, célszerű, jól védi az alatta levő ruhát, ha kimossa, hamar megszárad, nem kell vasalni illetve, hogy a két nagy zsebben elfér a zsebkendő meg a kapukulcs is. Elődje talán a kötény lehetett, mert egy valamire való háziasszony nem lehetett otthon kötény nélkül. Egyesek azonban az ötvenes évek munkásruháit tartják a kiindulópontnak. Az 1960-as 70-es évek pártretorikája szerint szép és ízléses az volt, ami racionális, ésszerű, hasznos és célszerű. Az egyéni ízlésnek mindig figyelembe kellett vennie a tágabb közösség hasznát: “A jó fogyasztó úgy és olyan gyakorisággal fogyaszt, figyelembe véve a gazdaságosságot, hogy azzal a köz előrehaladását biztosítsa.” Kántor Zoltánné az első „hétköznapi” nő akin az otthonka nyilvánosan is megjelenik. Nem is akárhol, hanem a   Nők Lapjában. Ekkor 1969-et írunk. Nyíltan beszél otthoni „háziruha” viseletéről, amit fotó is illusztrál. A cikk üzenete: otthonra a dolgozó nő számára a kötény utódaként célszerű és praktikus, egyszerű és olcsó, tehát minden szempontból megfelelő viselet az otthonka.

A műszálgyártás fellendülése Magyarországon a ’60-as években indult, és a ’70-es években teljesedett ki. A használati tárgyak, ezen belül a ruházat esetében a cél, nagyobb mennyiségű, olcsóbb, nem annyira tartós, a tömegek számára széles körben elérhető, könnyen kezelhető ruhák gyártása mesterséges, vegyi úton előállítható, kisebb súlyú anyagokból. Nagy Józsefné könnyűipari miniszter (1955–56, 1957–71) a Népszabadsággal folytatott egyik interjújában elmondta, hogy „[a]z igények kielégítésére terveket dolgoztunk ki. Az 1970-ig szóló távlati terveink szerint az évtized végére gyártmányainknál 30 százalékban használunk majd szintetikus anyagokat. Fokozzuk a műanyag alkalmazását a textiliparban, a bútoriparban és a fogyasztási cikkek gyártásának sok más területén.” Ebbe a széleskörű folyamatba „született bele”, annak valamiféle melléktermékeként a „modern” dolgozó háziasszony otthoni viselete, a nejlon otthonka.

A poliészter program végül 1967-es kezdéssel valósult meg. Ennek eredményeként az 1968. évi Budapesti Őszi Vásár szenzációjának számított a Könnyűipari pavilonban kiállított ún. „KŐbányai SZIntetikus”, (=Korszerű Öltözék Szintetikus TextIltermékből), a Kőbtex kiállítása a legújabb műszálas felsőruházati textiltermékeiből.Ugyanebben az évben a Nők Lapjában „Házias Divat” címmel szabásminta jelent meg a ’házi ruha’, a „házi köpeny” oldalt kötős, elöl, ill. hátul gombos, ¾-es ill. mini változatú, természetesen nejlonból ajánlott variációira. Bár „otthonka” névre csak később keresztelték, az első hazai variációk otthonra ekkor kerültek be a nyilvános köztudatba.A szabásminta alapján azután bárki varrhatott, illetve varrathatott magának, piaci árusoktól vagy konfekció üzletekben is beszerezhetett egyet-egyet. Attól kezdve az otthonka, a „nejlonháborúnak” ez a különös mellékterméke,  amely ezekután tényleg „termett magától”.

Az otthonka (még a neve is beszédes!) annak ellenére, hogy sokan munkahelyi védőöltözetként is viselték munkahelyükön, otthoni használatra tervezett ruhadarab volt, s minden ’valamirevaló’ háziasszony jó háziasságának, szocialista erkölcsösségének, ezzel együtt, pedig látszólagos egyenjogúságának szimbóluma volt. A házimunka tehát, igaz immáron nem kötényben végzendő, hanem elvégzéséhez ott volt helyette az otthonka, a kötény modernebb, korszerűbb, díszesebb változata – a dolgozó nő számára.

A házi ruha, az iskolaköpenyhez hasonlóan a társadalmi, etnikai, sőt a nemzetköziség szellemében a nemzeti különbségeket is hatásosan simította el, tette láthatatlanná. Hiszen, hogy ki mit viselt alatta, nem látszott, maximum a harisnya (ami lehetett pamut harisnyanadrág, ill. nejlon), a „mackónadrág”, vagy a ’80-as években az úgynevezett, szintén nagy népszerűségnek örvendő „cicanadrág” villanhatott ki alóla. Az otthonka, a blokkon belül az NDK-ban, Romániában és Lengyelországban is elérhető volt, hasonló szabással, anyagból, mint magyarországi változataik – lengyelül még a név „podomka”(=otthon, házban; nőnemű szó!) is korrelál: a blokk dolgozó asszonyai a színes, virágmintás nejlont otthoni uniformisként viselték.

A mai populáris kultúrában az otthonka egyre elterjedtebb, számtalan utalás van rá, továbbá olyan muzeális darabnak számít, amely, bár még mindig a jelenkor tárgyi világának része, mégis megőrzésre érdemes. Ezen felül a darab a kortárs irodalomban is kezd ’toposszá’ válni. Jómagam is számtalan filmben, színdarabban adtam otthonkát a szereplőkre ( a legelső képen a Vacsora című film egyik jelenete látható)  De elég, ha csak az otthonka viselés Cindy Crawfordját, Magdi anyust említjük, akinek alakjával örökre összeforrott ez a ruhadarab. Az egykori textilgyárak mára már eltűntek, az otthonka utánpótlásról a kínai piacok gondoskodnak.

A poszt megírásához Agárdi Izabella: Otthonka – egy birodalom öröksége című tanulmányát használtam forrásanyagként. Köszönet érte.

Az ablakpucoló nénis képet Koczka készítette.

A divatrajzok a Nyári divatalbum című kiadványban jelentek meg, 1963-ban, a terveket készítette Illés Marianne.

 

Hasonló cikkek: